I.
ELŐADÁSOK

MAGYAR KÖNYVTÁRPOLITIKA

{Felolvastatott a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete kongresszusának 1936 október 4-i együttes záróülésén.}

Könyvtárpolitikán a kormányzatnak a könyvtárügyre vonatkozó tervszerű elgondolásait és tevékenységét értjük. A fogalomnak e megnevezése a legújabb időkből származik, – a benne kifejezett kormányzati tevékenységgel azonban már jóval előbb, nálunk a XIX. század utolsó évtizedében találkozunk. Wlassics Gyula kultuszminiszter – belátva a Dunántúli Közművelődési Egyesület részéről 1892-ben kezdeményezett azon társadalmi mozgalomnak jelentőségét, amely vidéki múzeumok és könyvtárak szervezésére irányult s amely az országos múzeumi és könyvtári bizottságot életrehívta – 1897-ben felállította a múzeum- és könyvtárügy tervszerű gondozására és egységes irányítására, mint véleményező szervet, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsát és mint végrehajtó szervet a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét. Ez intézmények feladatának megállapításával nálunk először Wlassics Gyula vetette meg a könyvtárpolitika alapjait. Világossá válnak az alapelvek, ha e szervek akkor megállapított feladatát és rendeltetését tekintjük, amely könyvtárügyünk legfőbb problémáit felölelte, úgymint a könyvtárak létesítése, rendszeres gyarapítása kérdéseit, azok kooperációját és a könyvtárosképzést.

A kitűzött feladatokat azonban e szerveknek szakavatott munkásságuk ellenére is csak részben sikerült megvalósítaniuk. A háború előtti Magyarország hatalmas népkönyvtári hálózatának kiépítése és tervszerű fejlesztése, valamint a könyvtárosképzésnek szaktanfolyamok útján való megoldása az ő működésük hervadhatatlan érdeme. Hogy ezekhez hasonló eredményeket tudományos könyvtárügyünk terén nem sikerült felmutatni, azt főleg két körülménynek kell tulajdonítani. Az egyik, hogy a fenti két intézmény hatásköre éppen legfőbb országos tudományos könyvtárainkra nem terjedt ki, a másik pedig, hogy az a személyi kapcsolat, amely kezdetben a Főfelügyelőség és országos könyvtáraink között fennállott, idővel meglazult. {magyar tudománypolitika alapvetése. Szerk. Magyary Zoltán. Bp.·1927·– Hóman Bálint: Múzeumok, könyvtárak, levéltárak.} Ennek következtében a Főfelügyelőség hatáskörébe tartozó könyvtárak elszakadtak az irányításukra és vezetésükre hivatott országos közgyűjteményektől; másrészt az utóbbiak a Főfelügyelőség fennállása ellenére továbbra is nélkülözték azt a központi szervet, mely működésük összehangolására, munkaközösségük megteremtésére hivatva lett volna. Ennélfogva a kooperáció hiányában továbbra is egymásra való tekintet nélkül folytatták teljesen egyéni életüket s így tudományos és közművelődési könyvtárügyünknek föntemlített problémái e szervek negyedszázados működése után is megoldatlanok maradtak. Ezért Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter, midőn a világháború és hazánk megcsonkítása nyomán válságba jutott gyűjteményügyünk megszervezését megindította, feloszlatta a Tanácsot és a Főfelügyelőséget; a népkönyvtárügyet – melynek alapjai és fejlesztési módjai megállapítást nyertek – a kultuszminisztérium hatáskörébe utalta; tudományos és közművelődési könyvtáraink kérdésének megoldását viszont – nyilván a mult tapasztalatain okulva – új utakon kereste. És pedig megteremtette legfőbb országos közgyűjteményeinknek, úgymint a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a Szépművészeti és Iparművészeti Múzeumoknak, valamint az Országos Levéltárnak önkormányzati szervezeti egységét, a Gyűjteményegyetemet, majd pedig ezzel – a Hóman Bálint akkori múzeumi igazgató javaslata és tervezete alapján készült 1929. XI. t.-c.-ben – szerves kapcsolatba hozta vidéki közgyűjteményeinket. Mind ez időknek, mind pedig a jelennek könyvtárpolitikai elgondolásait az 1922. évi gyűjteményegyetemi törvényben, a Bibliográfiai Központ szervezeti szabályzatában, az 1929. évi XI. t.-c.-ben és a Nemzeti Múzeumról szóló 1934. évi VIII. t.-c.-ben, illetőleg azok indokolásában találjuk. E könyvtárpolitika problémái: a könyvtárak tervszerű fejlesztése, gyarapításuk összhangbahozása, munkaközösségük megteremtése és a könyvtárosképzés rendszeresítése. Mindezeknek az említett törvények és rendeletek keretei közt való megoldására elsősorban a Gyűjteményegyetem tanácsa, illetőleg ennek jogutóda, a Magyar Nemzeti Múzeum tanácsa hivatott. Ez irányítja országos jellegű tudományos könyvtáraink egy részének legfőbb igazgatását; közvetve ingerenciát gyakorol, és pedig a Bibliográfiai Központ révén a Múzeum szervezetébe nem tartozó tudományos könyvtárakra is; és végül az állami főfelügyeletet gyakorolja vidéki közkönyvtáraink felett s így a Tanács hatásköre közművelődési és tudományos könyvtárügyünk egész területére kihat.

Elsőben közművelődési könyvtárainkkal, illetve – hogy a törvény nomenklatúráját használjam – vidéki könyvtáraink kérdésével kívánok foglalkozni. Már csak azért is, mivel e téren súlyos hiányokat és bajokat kell tapasztalnunk. E problémakör ismételten foglalkoztatta már annak idején a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelőségét is. Ily könyvtárak létesítése ügyében memorandummal fordult a vármegyei és városi hatóságokhoz és – amint Gulyás Pál 1917-ben megjelent "Könyvtári problémák" című értékes dolgozatában megállapítja – "ha a minden energiát lekötő világháború közbe nem jő, ma már tervezgetések helyett talán kész eredményekre mutathatnánk". {Gulyás Pál: Könyvtári problémák. 1917. 129. l. (Klny.: Múzeumi és könyvtári értesítő.)} Mióta e megállapítás elhangzott, sajnos a helyzet nemcsak hogy nem javult, hanem rosszabbodott. Vidéki közkönyvtári hálózatunk egyáltalán nincs kiépítve. Számos városunk, sőt nagy és vagyonos városunk nélkülözi a közkönyvtári intézményt. Ahol pedig van közkönyvtár, ott ezek elhelyezése a legtöbb esetben a közkönyvtár hivatásához nem méltó, működése az új idők kívánalmainak nem felel meg és fejlesztése teljesen tervszerűtlen, esetleges. Már pedig e könyvtárak, amelyeknek az a hivatása, hogy az önképzést, tanulást és nemes szórakozást lehetővé tegyék, oly erőt jelentenek vidéki városaink lakosságának erkölcsi és szellemi művelődése tekintetében, amelyet nem nélkülözhetünk különösen manapság, amidőn ugyanezen társadalmi rétegek a legellentétesebb, sok tekintetben kifogásolható, szellemi és erkölcsi behatások alatt állanak. Főleg pedig nem szabad megengednünk azt, hogy az olvasni és tanulni vágyók szinte kizárólag a magánkölcsönkönyvtárakra legyenek utalva, minthogy ezek üzleti alapon állanak és könyvanyaguk kiválasztása tekintetében nemzetnevelő szempontok nem vezetik őket. A közkönyvtárak felállítása és fenntartása a helyi hatóságok feladata. Ezért a Nemzeti Múzeum Tanácsa felhívással fog fordulni vidéki törvényhatóságainkhoz és városainkhoz ily közkönyvtárak létesítése, illetőleg a meglévők megfelelő gondozása és fejlesztése érdekében. S reméljük, hogy ennek kapcsán követésre fog találni a kulturális megértésnek és áldozatkészségnek az a nagyszerű példája, amelyet Budapest székesfőváros könyvtárának felállításában, fenntartásában és fejlesztésében mutatott. Amennyiben reményeinkben mégis csalódnánk, úgy e kérdés megoldásának törvényhozási úton való rendezését kellene szorgalmaznunk. Pénzügyi helyzetünk miatt valószínűleg aggályok fognak támasztatni e tervvel szemben, ezért már eleve keresnünk kell olyan eszközöket és módokat, amelyeknek segítségével a terv megvalósítása esetén a helyi hatóságokra háruló anyagi terhek csökkenthetők volnának. Úgy gondolom, hogy ezt részben elérhetjük azzal, ha a közkönyvtár igénybevételét a helyi viszonyoknak megfelelő díj fizetéséhez kötjük s ha e könyvtáraknak bizonyos állami hozzájárulást is biztosítunk. S meg vagyok győződve, hogy e könyvtárak rendszeres fejlesztése mellett a magyar könyvkiadók megfelelő támogatására is számíthatunk. S ez jelentékennyé lesz már azon körülmény miatt is, mivel e könyvtárak szerzeményei túlnyomórészt magyar kiadványokból állanak. Végül a költségek csökkentése és e könyvtárak hivatásának minél teljesebb betöltése érdekében kooperációt kellene létesíteni egy-egy közkönyvtár és ugyanazon helyben levő egyéb könyvtárak, úgymint iskolai, egyházi, társulati, egyleti könyvtárak között, és pedig abban a formában, hogy a közkönyvtárban nyilvántartassanak az említett helybeli könyvtárak legújabb szerzeményei és hogy azok teljes anyaga a közkönyvtár közönségének is rendelkezésére bocsáttassék. Megjegyezni kívánom, hogy ily kooperációt már eddig is sikerült Sopronban életrehívni; kedvező hatását a közkönyvtár forgalmának és tagjai létszámának emelkedésében látjuk.

Ezekután áttérek tudományos könyvtárügyünkre. Általános a panasz e könyvtáraink részéről az anyagi eszközök elégtelensége miatt. Ebből erednek részben azok a kifogások is, amelyek a közönség részéről e könyvtárainkkal szemben elhangzanak. Nem kívánok a panaszok jogos és indokolt voltának megítélésében külföldi könyvtárak anyagi helyzetére hivatkozni, mert nem tartom helyesnek és meggyőzőnek az okfejtésnek azt a módját, amely a kilencmilliós magyar nemzet könyvtárait hatalmas, vagy legalábbis gazdag nemzetek könyvtáraival helyezi szembe. És pedig annál kevésbbé tartom, minthogy a külföldi könyvtárak fenntartása és fejlesztése szinte sohasem az állam kizárólagos feladata, – azok kedvezőbb helyzetüket a társadalom áldozatkészségének is köszönhetik. S ha az anyagiak kérdésében tárgyilagos kívánok lenni, akkor talán még könyvtáraink háború előtti helyzetével sem érvelhetek anyagi helyzetünk érdekében. De egy körülményt meg kell említenem, és ez az, hogy a háború óta az állam, de főleg a társadalom részéről múzeumaink iránt nagyobb megértést, nagyobb áldozatkészséget kell tapasztalnunk, mint könyvtáraink iránt. S bár ezt állami és társadalmi életünknek a világháború nyomán bekövetkezett átalakulása érthetővé teszi – ily időkben a mult emlékei iránt fokozottabb lévén a fogékonyság –, azonban a tény maga ezzel aligha menthető, minthogy az anyagiak kérdése a könyvtárak életében sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint a múzeumokéban. A múzeumok hivatásukat be tudják tölteni, ha gyarapításuk szűkebb keretek közé szorul is; bennük akkor is folyhat tudományos munka, ha fejlesztésük lassúbb ütemű, de a tudományos könyvtárak megfelelő gyarapítás híján elhalnak, könyvmúzeumokká lesznek. Éppen ezért kötelességünk a kormányzat, de a társadalom figyelmét is felhívni arra az általános helyzetre, hogy tudományos könyvtáraink jelenlegi anyagi eszközei azok megfelelő fenntartására és fejlesztésére nem elégségesek. Tegyük pedig ezt azzal a meggyőződéssel, hogy amint az állam pénzügyi helyzete meg fogja engedni, megfelelőbb gondoskodásra is fogunk találni. S annál inkább lehet ebbeli meggyőződésünk megokolt, mivel az utóbbi évek közoktatásügyi költségvetése e célra 40 ezer pengőt állított be.

Nem szabad azonban könyvtáraink anyagi helyzetének javulását kizárólag az államkormányzattól várnunk. Maguknak a könyvtáraknak is keresniök kell a kérdés megoldását. Új anyagi erőforrásokat kell felkutatniok. Tudományos könyvtáraink mai helyzetében mindenesetre megokolt, hogy használatukban a közönség díj fizetésére köteleztessék. Ennek azonban szükségszerű következménye, hogy az ebből származó bevételek kizárólag könyvbeszerzésre fordíttassanak.

Egyrészt könyvtáraink anyagi eszközeinek elégtelensége, másrészt az állam pénzügyi helyzete terelte kormányzatunk figyelmét oly eszközökre, amelyek segítségével könyvtáraink fejlesztését és teljesítőképességét az anyagi eszközök növelése nélkül is elő tudjuk segíteni. Ezek egyike a nemzetközi kiadványcsere, a másik pedig a könyvtárak kooperációja.

Tudományos könyvtáraink érdekei vezették kormányzatunkat, midőn 1923-ban a hivatalos és tudományos kiadványok nemzetközi cseréjét szabályozó bruxellesi egyezményekhez csatlakozott és még inkább, midőn a nemzetközi tudományos kiadványcsere minél szélesebb alapokon való kiépítésére tudományos társulataink és intézményeink publikációiban a magunk részéről alkalmas csereanyagot teremtett. A nemzetközi kiadványcsere révén, a Bibliográfiai Központ útján a mult évben könyvtáraink mintegy 429 külföldi tudományos folyóirat és kiadvány birtokába jutottak teljesen ingyen. És épp ezért e kiadványcserének továbbfejlesztését – bár általa magánkiadócégek kiadványaihoz a legritkábban jutunk és szinte kizárólag csak külföldi tudományos társulatok és intézmények kiadványait szerezhetjük meg – mégis kívánatosnak tartom. De a közvetlen könyvtári érdeknél egy magasabb nemzeti érdek is ezt kívánja. E kiadványcsere kapcsán saját tudományos kiadványaink (folyóiratainak) a külföldi szakkörök kezébe kerülnek, ennek révén a magyar tudományosság munkájáról és eredményeiről a külföld nagyobb mértékben szerezhet tudomást.

Könyvtárpolitikánknak egyik további eszköze, amellyel könyvtáraink teljesítőképességét biztosítani, sőt fokozni kívánja, – a könyvtárközi kooperáció. Ez vonatkozik egyrészt tudományos könyvtáraink gyarapítására, másrészt a könyvkölcsönzésre. A gyarapítás tekintetében a kooperáció azt jelenti, hogy tudományos könyvtáraink könyvbeszerzését racionalizálni kell. A legelső lépés, hogy az azonos gyűjtési körrel bíró s egyetemes jellegű tudományos könyvtáraink, – tehát a Széchényi-, Akadémiai, Fővárosi, Parlamenti és budapesti Egyetemi könyvtáraknak – gyűjtési köre összehangoltassék. Több mint félszázados probléma ez, amelynek megoldását kezdetben a Széchényi-, Akadémiai és Egyetemi Könyvtárnak egy könyvtárban, a Nemzeti Könyvtárban való egyesítésében látták. Később vetődött fel gyűjtési köreik elhatárolásának gondolata, amely – tekintve e könyvtárak különböző jogi helyzetét –, ma az egyedüli járható útnak látszik. Ugyancsak meg kellene állapítani vidéki egyetemi könyvtáraink fejlesztésének irányát és mértékét, egyrészt a helybeli közkönyvtárakra, másrészt egyetemeink szemináriumi és intézeti könyvtáraira való tekintettel. A gyűjtési körök e szabályozása, a gyarapítás tervszerűvé tétele lehetővé fogja tenni, hogy a könyvtárakra fordított anyagi eszközök a legcélszerűbben használtassanak fel. De elősegíthetik ezt már a gyűjtési körök elhatárolását megelőzőleg maguk az egyes könyvtárak is azzal, hogy beszerzéseikben partikuláris érdekeiket, sokszor csak prestige-féltésüket félretéve, elsősorban az egész magyar tudományosság érdekeit tartják szem előtt. Tudományos könyvtáraink fejlesztésének tervszerűvé tétele vezette kormányzatunkat a Könponti Címjegyzék felállítására. Ezt a Bibliográfiai Közport vezeti és benne 20 legfőbb tudományos könyvtárunk 1920 óta történt beszerzéseit tartja nyilván. S amint a Bibliográfiai Központ felhasználja e címjegyzéket a külföldre hozzá beérkező anyag tervszerű szétosztásában, ugyanúgy nincs semmi akadálya annak, hogy az egyes könyvtárak – ha szükségesnek tartják – beszerzéseik foganatosítása előtt tájékozódjanak a Központnál, vajjon a beszerzésre ajánlott mű nem található-e valamelyik tudományos könyvtárunkban. Ugyanilyen irányban értékesíthető a Központ kiadásában megjelenő Folyóiratcímjegyzék is, különösen második kiadása, mely 258 budapesti könyvtárba járó 4800 folyóiratot sorol fel.

A könyvtáraknak kölcsönzésre vonatkozó kooperációja révén lehetővé válik, hogy a közkönyvtárakban bármely más könyvtár anyaga használtassék. Ez a kölcsönzési viszony a belföldi könyvtárak között már a multban is megvolt. Nemzetközi irányban való megszervezése és kiépítése az utolsó évtized munkásságának eredménye. Ebbe Magyarországnak is sikerült bekapcsolódnia s mondhatjuk, hogy jelenleg Európa minden nagyobb könyvtárával fenntartunk ily kölcsönzési viszonyt. S ennek az utóbbi években való jelentős fejlődését legyen szabad két számadattal megvilágítanom: 1929-ben a Bibliográfiai Központ révén külföldi könyvtárakból 19 mű, 1935-ben pedig 675 mű kölcsönöztetett ki.

Ezekben kívántam röviden vázolni kormányzatunk könyvtárügyi elgondolásait és célkitűzéseit s remélem, sikerült megvilágítanom intézkedéseinek okait és ezek szerves összefüggését.

Egy kérdéssel kellene még foglalkoznom és ez a könyvtárosképzés kérdése, melynek bővebb tárgyalásától felment azonban az a körülmény, hogy Egyesületünk ennek megoldását elsősorban iktatta programmjába. A közgyűlési vita során határozatként kimondottuk, hogy az Egyesület a könyvtárosképzés megvalósítására szaktanfolyamokat fog létesíteni és hogy ezek eredményessége alapján kérni fogja ezeknek a kormányzat részéről való szankcionálását abban a formában, hogy a könyvtárosi állásra való kinevezést e szaktanfolyam elvégzésétől és annak alapján sikeresen leteendő szakvizsgától tegye függővé. E tanfolyamoknak megszervezése s összes részletkérdései így rövidesen megoldásra találnak. E kérdéseket nem kívánom tehát most érinteni, szükségesnek tartom azonban, hogy egy fontos elvi szempontra felhívjam a figyelmet s ez az, hogy e tanfolyamok ne csak könyvtártudományi ismereteket közöljenek, ne csak képezzék könyvtárosainkat, de neveljék is. Régen megszűnt annak a könyvtárostípusnak a létjogosultsága, ki a könyvtárban kizárólag a saját búvárkodásának eszközét látja. A ma könyvtárosának a tudomány legönzetlenebb szolgájának kell lennie, az ő hivatása elsősorban az, hogy mások tudományos búvárkodását és munkásságát elősegítse és megkönnyítse. Ez természetesen nem zárja ki, hogy maga is tudományosan foglalkozzék, sőt hivatásának megfelelő betöltése szinte megköveteli, hogy akár könyvtártudományokkal, akár más szaktudományokkal foglalkozzék, mert csakis így fogja átérezhetni és megismerni a tudományos munka jelentőségét és módszerét. De ennek ellenére is legyen elsősorban könyvtáros, aki rajong hivatásáért, önfeláldozóan szereti a gondjaira bízott intézményt és legfőbb örömét abban leli, ha az ő sokszor aprólékos és fáradságos munkája révén hozzásegíthet másokat ahhoz, hogy a magyar tudomány hatalmas épületébe egy-egy új mozaikot illesszenek, vagy hogy a magyar művelődés részesei legyenek.

Pasteiner Iván dr.

MI TARTOZIK A LEVÉLTÁRBA
ÉS A KÖNYVTÁRBA?

{Felolvastatott a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete kongresszusának 1936 október 4-i együttes záróülésén.}

A kérdést, hogy mi tartozik a levéltárba, mi a könyvtárba, a könyvtárosok és levéltárosok ismételten felvetették és reá a legszélsőbb határokat érintő válaszokat adták. Egyesek véleménye szerint a könyvtári és levéltári anyagot egymástól egyáltalában nem lehet elhatárolni, viszont mások azt a nézetet vallják, hogy az elválasztó vonal pontosan kijelölhető.

A felületesebb szemlélő hajlamos arra, hogy ezt a sokat vitatott kérdést csupán elméletinek tekintse, hiszen előtte rendszerint csak annak biztosítása látszik fontosnak, hogy az ő véleménye szerint megőrzésre méltó anyag el ne pusztuljon, hanem akár könyvtárban, akár levéltárban, vagy esetleg más helyen is megőriztessék.

A kérdéssel behatóbban foglalkozó azonban csakhamar felismeri, hogy ez a vita nem pusztán a könyvtárosok, levéltárosok és esetleg múzeumi tisztviselők elméleti elmefuttatása, hanem helyes megoldása le nem becsülhető gyakorlati haszonnal is jár. A helyes megoldásnak végrehajtása ugyanis az egyetlen eszköz, amely nemcsak megkönnyíti, hanem egyben biztosítja is az akár tudományos, akár gyakorlati célt szolgáló lelkiismeretes kutatás rendszerességét, amit a mostani állapot sok esetben módfelett megnehezít, sőt olykor szinte lehetetlenné is tesz. Hogy a mai állapot a kutatás szempontjából mennyire visszás, annak igazolására elégséges egyetlen levéltári példa. Egy volt országos hatóságunk levéltárát az erre illetékes Országos Levéltár őrzi, de az ugyanebből a levéltárból kiszakított, terjedelmükben és tartalmukban egyaránt jelentős töredékek ma egy vidéki és egy fővárosi könyvtárban, vagyis olyan helyen találhatók, ahol logikusan nem kereshetők. Ezáltal ezek a levéltártöredékek – más hátrányokat nem is említve – a kutató előtt könnyen rejtve maradnak.

Ebből az egyetlen példából is kitűnik, hogy a könyvtárak és levéltárak keletkezésének és gyarapodásának, azaz történetének vizsgálata a felvetett kérdésre megnyugtató választ nem adhat. A választ tehát más alapból kiindulva kell keresni.

Ily alapul elsősorban a könyvtári és levéltári anyagnak külső tulajdonsága, vagyis az kínálkozik, hogy a szöveg megrögzítése milyen anyagon, milyen alakban, milyen módon és hány példányban történt. Hogy a kérdés elbírálásánál az anyag (hártya, papír stb.) és az alak (egyetlen levél vagy vaskos kötet) alapul nem szolgálhat, ez első tekintetre is világos. De nem szolgálhat alapul a szöveg megrögzítésének módja és példányszáma sem. Hiszen természetesen lehetséges, hogy az egyetlen példányban készült, kézzel írott szöveg kétségtelenül könyvtárba, viszont a számos példányban sokszorosított szöveg minden egyes példánya szintoly kétségtelenül levéltárba tartozik. Az utóbbi, talán szokatlanul hangzó állítás helyességét igazolja a váradi káptalan requisitorainak egy 1608. évi kiadványa, amely az első betűtől az utolsóig nyomtatva van és hajdan bizonyára 400 példányban készült; ennek minden egyes példánya – bár a könyvnyomtatásnak talán értékes emléke – mint eredeti, pecsétes oklevél, természetesen levéltári anyagnak tekintendő.

A kérdés megoldása tehát csak a könyvtár vagy a levéltár fogalmából kiindulva kísérelhető meg. Hogy a két út közül melyik tekinthető inkább célravezetőnek, annak eldöntésére alkalmasnak látszik az a körülmény, hogy melyik anyagban, a könyvtáréban vagy a levéltáréban van az erősebb, a szervesebb összefüggés?

Mielőtt e tekintetben az összehasonlítás megtörténnék, meg kell jegyezni, hogy ez alkalommal természetesen a levéltár legszűkebb fogalma, az egységes levéltár tartandó szem előtt, amilyen például egy természetes vagy egy jogi személy működéséből keletkezett levéltár, nem pedig az ilyen egységes levéltárak együttes kezelése által keletkezett összetett levéltár, vagy az egységes és összetett levéltárak ugyancsak együttes kezelése által keletkezett többszörösen összetett levéltár.

A levéltár, vagyis szabatosan az egységes levéltár fogalma lényegileg úgy határozható meg, hogy az összesége mindazoknak az iratoknak, amelyek a levéltárt létrehozó tényező ügyeit létrehozták vagy ügyei intézésének termékeként jöttek létre s amelyeknek rendeltetés szerint nála kellett maradniok.

Az "irat" szó ebben az esetben természetesen tág értelmű. Alatta nemcsak a kézzel írt vagy gépelt, hanem a bármi módon sokszorosított szöveg is (például litografált körrendelet, nyomtatott értesítés stb.) értendő, a hozzá tartozó esetleges melléklettel együtt, amely bármiféle tárgy lehet.

A levéltár fogalmának meghatározása után feleslegesnek látszik annak megállapítása, hogy a levéltár anyagának szerves összefüggéséhez hasonló összefüggés a könyvtár anyagában nem található. Éppen ezért talán nem célszerűtlen, ha az anyagelhatárolás kérdésének megoldása a levéltár fogalmából kiindulva kíséreltetik meg.

A levéltár fogalmának két, éppen ez alkalommal is döntő fontosságú alkatelemét, t. i. azt, hogy a "levéltárt létrehozó tényező" és e tényező "ügyeinek intézése" alatt mi értendő? a modern levéltártan eleinte igen szűk körre korlátozta. Az "ügyek intézése" egyértelmű volt a hivatalos, vagy ehhez hasonló ügykezeléssel, aminek megfelelően levéltárt létrehozó tényezőül a hatóságok és hivatalok mellett csak azok a jogi személyek (társulatok, kolostorok, kórházak stb.), továbbá azok a természetes személyek (kereskedők, magánhivatalnokok stb.) ismertettek el, amelyek ügyeiket a hivatalos ügykezeléshez hasonló módon intézték. {Muller-Feith-Fruin: Anleitung zum Ordnen und Beschreiben von Archiven, Leipzig, 1905. 1-3. §.}

Ez a meghatározás, amely például a családot a levéltárt létrehozó tényezők sorából kifejezetten kizárta, {U. o. 3. § 2. bekezdés.} természetesen csakhamar tarthatatlanná vált és az idő folyamán oda módosult, hogy nemcsak minden természetes és jogi személy, hanem más, jogi személynek nem tekinthető alakulat is, például a család, ilynemű tényezőül elismertetett. {Striedinger: Was ist Archiv-, was Bibliotheksgut? Archivalische Zeitschrift. III. Folge. 3. B. 150.}

Magától értetődik, hogy a létrehozó tényezőnek ez újabb, tágabb meghatározása mellett a hivatalos vagy ehhez hasonló ügykezelést már nem lehetett megkívánni, hiszen köztudomású, hogy a most már elismert "létrehozó tényezők" közül igen soknak (a családoknak, magánszemélyeknek) ilynemű ügykezelése nem volt és ma sincs. Ez a követelmény tehát teljesen elejtetett, de csak látszólag. Nyilvánvaló, hogy az egykor megkövetelt hivatalos vagy ehhez hasonló ügykezelés fogalmából született meg az a nézet, hogy a levéltári anyagnak – hangsúlyozottan – a legeslegtágabb értelemben jogi tartalmúnak kell lennie. {Striedinger : Was ist Archiv-, was Bibliotheksgut ? Archivalische Zeitschrift. III. Folge. 3. B. 153·}

A tartalmi szempont ebben a nézetben másodszor jelentkezett a levéltártanban.

A levéltáros, aki tapasztalatból tudja, hogy a tartalmi szempont érvényesülése egykor a levéltárakban mennyi sok, a legtöbb esetben csak hosszadalmas, nehéz munkával helyrehozható zavart és olykor helyrehozhatatlan kárt is okozott, méltán meglepődve kérdi, szabad vagy egyáltalában lehet-e a rosszemlékű, levéltárt romboló tartalmi szempontot irányelvül elfogadni?

A tartalmi szempont elfogadásával természetesen annak összes következményeit is el kell fogadni. A következmények megvilágítására néhány példa szolgálhat.

A hatósági, tehát mindenkor kétségtelenül levéltárnak elismert levéltár anyagának azok a darabjai, amelyekben semmiféle, a legtágabb értelemben vett jogi tartalom sincs, például az üdvözlést, jókívánságokat vagy részvétet kifejezők, valóban levéltári anyagnak nem tekinthetők, jóllehet azoknak az illető levéltárba való tartozását külső jelek (iktatószám, irattári jelzés) igazolják.

Továbbá mindazokban az esetekben, amelyekben a levéltárt létrehozó tényező működése nem olyan irányú, hogy iratai többségének jogi tartalma eleve kétségtelen (mint például a család vagy az egyes személyek esetében), annak eldöntése, hogy az ilyen levéltár valóban levéltár-e, csak az iratoknak darabonként való átvizsgálása alapján történhetik. Nyilt kérdés maradván, hogy az ilyen döntésnél mi legyen az irányadó: a jogi tartalmú iratok darabszáma vagy a jogi tartalom fontossága.

Végül vannak a levéltárt létrehozó tényezők között olyanok is, amelyek hivatalok és így természetesen ügyeiket hivatalos ügykezeléssel intézik, ellenben iratanyaguk mégsem tekinthető valóban levéltáraknak, mivel kétségtelen, hogy irataiknak túlnyomó nagy részében nincsen semmiféle jogi tartalom. Ezek a statisztikai hivatalok irattárai.

Jóllehet, már e néhány példa meggyőzhet arról, hogy a tartalmi szempont érvényesítése, vagyis a jogi tartalom megkövetelése a levéltár fogalmával össze nem egyeztethető, nem érdektelen annak vizsgálata sem, hogy e szempont más téren, nevezetesen a levéltár anyagának használatánál és a levéltáros két fontos teendőjénél, a felvilágosítás megadásánál, továbbá az anyag rendezésénél érvényesülhet-e?

A levéltár anyagának használata, amennyiben nem tudományos célból történik, a legtöbb esetben jogi természetű kérdések tisztázására irányul. Ellenben a tudományos használat a legtöbb esetben nem jogi természetű. Ennek megfelelően alakul a levéltáros egyik, már említett feladatához, t. i. a felvilágosítás megadásához szükséges ismeretek megszerzése is. Az ilyen ismeretek megszerzésénél, különösen az egyre fokozódó tudományos érdeklődés miatt, az anyag jogi természete egyre mellékesebbé válik, vagyis a levéltáros nem azt igyekszik emlékezetébe vésni, hogy a visszterhes vagy nem visszterhes szerződések hol találhatók, hanem azt, hogy a levéltárban vannak-e és hol lelhetők fel olyan iratok, amelyek valamely történeti, például gazdaság-, képzőművészet-, telepítés-, irodalom-, színháztörténeti kérdéshez adatokat nyujtanak.

A másik, igen fontos feladatának teljesítésénél, t. i. az anyag rendezésénél a levéltáros az irat tartalmát abban az esetben, ha annak jelzése hiányzik vagy nem elegendő, gondosan meg fogja vizsgálni. De ez a vizsgálat sohasem történhetik abból a célból, hogy meggyőződjék az irat jogi tartalmáról, hanem mindenkor csakis azért, hogy megállapítsa, melyik levéltárt létrehozó tényező működéséből keletkezett az irat, vagyis másszóval, melyik levéltár szerves tartozéka s következésképen hová kell azt visszahelyeznie.

A tartalmi szemponttól tehát, amely – mint az előadottakból kitűnik – másodszori feltűnésével is csak zavart és kárt okozhat a levéltárakban, véglegesen el kell tekinteni. Hogy a jogi tartalom helyett milyen tulajdonsággal kell az iratnak bírnia, ez a levéltár fogalmának régebbi körülírásából könnyen megállapítható. A régebbi körülírás elsősorban a hatóságokat és hivatalokat, meg bizonyos jogi és természetes személyeket ismert el levéltárt létrehozó tényezőknek és megkövetelte, hogy ügyeik intézése hivatalos vagy ehhez hasonló ügykezeléssel történjék. Az újabb felfogás e tényezők körét kitágította az összes természetes és jogi személyekre, sőt más, jogi személyeknek nem tekinthető alakulatokra is. E változásnak megfelelően, már csak azért is, mivel sokaknak a most már elismert levéltant létrehozó tényezők közül, mint például a családnak, a természetes személynek stb. hivatalos vagy ehhez hasonló ügykezelése a legtöbb esetben nincs, természetesen az ügykezelés követelésének is meg kell változnia. Az ügykezelés fogalmát azonban teljesen elmellőzni nem lehet, hanem csak ki kell tágítani, mégpedig a létrehozó tényezők körének növeléséhez mérten. A levéltári anyag jellegének meghatározásánál tehát nem a hivatalos vagy ehhez hasonló ügykezelés szolgálhat ismérvül, hanem csak az, hogy az iratok a levéltárt létrehozó tényező ügyeit létrehozták vagy ügyeinek intézéséből keletkeztek.

Az ügyek intézésével való ez a szoros összefüggés, valamint az iratoknak az a rendeltetése, hogy a levéltárt létrehozó tényezőnél maradjanak, az a két jellemző tulajdonság, amelyet a levéltári anyagnál mindenkor szigorúan meg kell követelni, mivel egyedül ezek kapcsolják össze az iratanyagot szerves egységgé, levéltárrá. Ez az összetartozás természetesen eszmeileg fennáll azokra a levéltárból kiszakított egyes darabokra vagy részekre is, amelyek bármi úton bárhova kerültek.

Vagyis más szóval a levéltárból való eltávolítás ténye, még ha érvényes jogügylet, például ajándékozás, eladás által történt is, nem szünteti meg a levéltári jelleget, a levéltárba való tartozást.

A most kiemelt két tulajdonság, amely – a tartalomra való tekintet nélkül – az anyagnak nemcsak eltörülhetetlen levéltári jelleget ad, hanem egyben mindenkor azt a levéltárt is kijelöli, amelyben az egyes darab elhelyezendő, nyilvánvalóan elegendő arra, hogy a levéltári anyagot elhatárolja a könyvtáritól, hiszen utóbbiban ilyen tulajdonságok természetesen nincsenek.

Honnan van mégis az, hogy az elhatárolás kérdése annyi hosszadalmas vitára adott alkalmat?

Be kell vallani, ennek sok esetben a multhoz, a megszokotthoz való ragaszkodás az oka. Ez a ragaszkodás tiszteletreméltó ugyan, de nem lehet akadálya a helyesebb felismerésnek. Hiszen nem helyeselhető, ha a levéltáros például kézzel írott ujságlapokat vagy kódexeket csak azért vonakodik a könyvtárnak átengedni, mivel azok eddig történetesen őrizete alatt állottak, mert még a többszázados őrzés sem adhatta meg azoknak a levéltári jelleget.

De nemcsak a tradíció zavarja a tisztánlátást az elhatárolás kérdésében, hanem egy, eddig talán még nem eléggé nyomatékosan kiemelt körülmény, t. i. az, hogy a könyvtári és levéltári anyagban egymással azonos szövegű példányok vannak, amelyeknek hovatartozását – legalább elméletileg – esetről esetre kell megállapítani minden egyes példány levéltári, avagy általánosan közlő, azaz könyvtári jellege alapján.

Az ilyen megállapítás igen sok esetben az eddigi felfogás mellett sem okoz nehézséget. Senki sem fogja kétségbevonni, hogy törvények, rendeletek, oklevelek fogalmazványai és eredeti példányai ne tartoznának az illetékes hatósági vagy magánlevéltárba csak azért, mert könyvszerű példányaik, vagyis kiadásaik is vannak, vagy azért, mivel egy részüknek az általános közlés, ismertté válás, vagyis a könyvszerűség a célja. Hasonlóképen bajos feltenni, hogy említett okból magánszemélyek levelei, mint például Nádasdy Tamáséi, ne tekintessenek levéltári anyagnak. Nehézségek az eddigi felfogás mellett leginkább azoknál a szellemi termékeknél, tudományos vagy szépirodalmi munkáknál mutatkoznak, amelyek tartalmából nyilvánvaló, hogy céljuk az általános közlés, az ismertté válás vagyis a könyvszerűség. Az ilyen munkák kézzel írott példányait szokás leginkább könyvtári anyagnak minősíteni és "kéziratok" címen a könyvtárakban elhelyezni. Hogy e "kéziratok" hova tartoznak, ezt is esetről esetre kell eldönteni. Lehet, hogy nem levéltári, hanem – mint a kézírással sokszorosított XVI. századi ujságlapok – könyvtári jellegűek. De lehetnek levéltári jellegűek is. Ha a szöveg a szerző által eszközölt javításokat mutat, vagy a szerző saját kezétől származik, a levéltári jelleg kétségtelennek tekintendő s az irat – mint fogalmazvány – a szerző levéltárába tartozik, bár előfordulhat az az eset is, hogy más levéltár része, mint például Petőfi sajátkezűleg írt "Csatadal" című verse, amely az 1848/49. évi országgyűlés levéltárának egy darabja.

A levéltár fogalma által meghatározott levéltári jelleg alapján történő anyagelhatárolásnak levéltárügyünk mai helyzete mellett még nincsen széleskörű, általános gyakorlati jelentősége. Az előadottak is elsősorban csak a fogalmak tisztázását kívánják szolgálni. A levéltáros szabaduljon attól a felfogástól, hogy ő "becses írott forrásokat gyűjt". Ez nem feladata. Feladata az, hogy a levéltárt vagy levéltárakat, avagy ezek töredékeit őrizze, gondozza, használhatóvá tegye, kiszakadt részeiknek visszaszerzésével helyreállítsa stb. Ellenben ne vegyen őrizetébe nem levéltári anyagot, ha még oly becses forrást lát is benne, vagy egyéni tudományos hajlama a megszerzésre ösztönözné. A levéltáros ne lépje túl a levéltári jelleg által megszabott határt és viszont a könyvtáros se.

Az elhatárolás végrehajtásánál a levéltáros részéről a könyvtárnak nyujtható engedmények elősorolását ezúttal elmellőzve, legyen szabad végül röviden megemlíteni, hogy az elhatárolás végrehajtása milyen eredményekkel járna.

A köz- és magánlevéltárak a kiszakított részek visszaszolgáltatásával kiegészülnének, sőt esetleg eredeti, sértetlen állapotuk is helyreállna. Nem egy kimagasló egyéniség személyes levéltára az eddig teljesen szétszórt részekből, a hozzá intézett levelekből, személyi okirataiból, saját fogalmazványaiból stb. egykori alakjában újra feltámadna és esetleg egy már meglevő családi levéltárba illeszkednék.

Vajjon a köz- és magánlevéltáraknak vagy egy – akár államférfiúi, akár gazdasági, akár tudományos avagy művészi pályán – kimagasló egyéniség személyes levéltárának helyreállítása kedvezőtlenebb helyzetbe hozná-e a bármi célú kutatást, mint a mai állapot?

A levéltári tapasztalatok alapján e kérdésre nemmel kell válaszolni.

Herzog József dr.

A KÖNYVTÁROSOK ÉS LEVÉLTÁROSOK
TESTÜLETI ÉRDEKEI

{Felolvastatott a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete kongresszusának 1936 október 4-i együttes záróülésén.}

A testületi érdek fogalma alá eső követelmények önként válnak szét két nagy csoportra, amelyek mint szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymás függvényei. Nemcsak fogalmilag, hanem történeti okokból is az elsőből, a szolgáltatásból kell kiindulnunk. A testületi érdek tudniillik abban a pillanatban jelentkezik, amikor világossá válik, hogy a könyvtári és levéltári szolgálat természete szerint szükségszerűen homo sui generist igényel, meghatározott előképzettséggel és a szakismereteknek csak hosszabb idő alatt megszerezhető tömegével. E pillanatnak elméletileg sokkal korábban kellett volna elkövetkeznie, hiszen könyvtár és levéltár különálló intézmények voltak, még mielőtt az egyes foglalkozási ágak differenciálódása megkezdődött. Természetesnek látszanék tehát, ha a könyvtárosság és levéltárosság az első foglalkozási ágak közé tartozott volna, amelyek a szolgálat és a szolgálatot vállalók érdekében külön rendbe tömöríttettek. A helyzet azonban sajátságosképen mégis úgy alakult, hogy a céhrendszernek és a rákövetkező szabad verseny rendszerének is meg kellett buknia, míg végre az új hivatási testületi szervezkedések során, a könyvtárosok és levéltárosok körében is általánossá lett a kívánság: önálló rendként jelentkezni a többi rendek között. Mintha a könyvtáraknak és levéltáraknak nemcsak az lett volna a hivatásuk, hogy a szellemi multat a jövő használatára megőrizzék, hanem, hogy tulajdon berendezkedésükben is régi idejüket mult állapotokat tartsanak fenn az utókor számára. A többi foglalkozási ágban már régen szakszerű előkészületet és az alkalmasság bizonyítását követelték meg, amikor a könyvtári és levéltári szolgálatnak még mindig nem voltak különleges előfeltételei.

Így alakult ki az a közelmultban még fennállott helyzet, hogy a könyvtárosi és levéltárosi hivatás mellékfoglalkozásként volt kezelhető, vagy átmeneti elfoglaltságként tekintetett valamely magasabbrendűnek vélt pálya felé, vagy egyszerűen igénytelen szürke hivatalnak számított. E nem kívánatos állapotok végül is sürgős orvoslást tettek szükségessé, mégpedig nemcsak a könyvtárosok és levéltárosok, hanem elsősorban a könyvtárak és levéltárak érdekében.

Ma már a könyvtár és levéltár nem pusztán őrzőhelye a mult szellemi kincseinek. Mindkét intézmény egyúttal laboratóriuma a szellemi élet munkásainak és mint ilyen egyúttal amaz ideológiai harcok fegyvertára, amelyek a közösség életének alakulásában ma döntő fontosságúak. Hogy a könyvtár és levéltár ilyetén feladatának minél tökéletesebben megfelelhessen, ahhoz tisztviselői részéről minden fokon olyan ismeretekre van szükség, amelyek a rendelkezésre álló oktatási intézmények egyikében sem szerezhetők meg s amelyek meglétének, vagy meg nem létének megállapítását nem lehet az egyes intézmények belügyének tekinteni, hanem azt egyetemesen kell szabályozni. Mint ismeretes, a kultuszkormányzat tervbe is vette ezeknek a kérdéseknek rendezését. Az utóbbi évek szakbavágó törvényei mind ennek a célnak szolgálatában állnak. Ahhoz azonban, hogy a törekvések az objektív követelményeknek megfelelően valósulhassanak meg, szükséges a mi könyvtáros- és levéltáros-testületünknek közreműködése is. Egyesületünk alig alakult meg, azonnal meg is kezdte ilyen irányban az előmunkálatokat. Ez előmunkálat végső célja egyrészt a tervszerű elméleti és gyakorlati könyvtáros- és levéltárosképzés mai nívón álló tanterve, másrészt pedig olyan vizsgálati szabályzatnak megállapítása, amely a könyvtárosi és levéltárosi munka tárgyi követelményeiben gyökerezik és biztosítékot nyujt arra, hogy a vizsgálatot tevő a könyvtárban és levéltárban csakugyan hasznavehető munkaerőnek fog bizonyulni. Akik csak könyvtárban vagy levéltárban dolgozunk, valamennyien érezzük, hogy e problémák rendezése módfelett nehéz. A könyvtárosi és levéltárosi munka végső elemzésben közelebb áll a művészethez, mint a mesterséghez. Lehetetlen azoknak a feltételeknek a megállapítása és paragrafusokba foglalása, hogy kiből és hogyan lesz valakiből művész. Majdnem ilyen lehetetlen azoknak a feltételeknek és követelményeknek paragrafusokba foglalt megállapítása is, hogy kiből lesz helyét megálló könyvtáros és levéltáros. Ennek igazságát külsőleg igazolja az a körülmény, hogy az eddigi szabályozási kísérletek mind eredményteleneknek bizonyultak és hivatalosan visszavonattak. Így például a Fővárosi Könyvtár kötelező könyvtárosi vizsgája rövid ideig tartó gyakorlat után hamarosan eltöröltetett és a közelmultban az országos levéltári fogalmazói vizsga is megszűnt.

A művészetek különböző ágaiban annak végleges eldöntése, hogy ki volt igazán nagy művész és ki volt kontár, az utókort illeti meg. De, hogy kiket bocsássunk a könyvtári és levéltári pályára – mint ez intézmények kezelőit és leendő fejlesztőit – annak eldöntését igazán nem bízhatjuk az utókorra. Meg kell oldanunk a kérdést márcsak azért is, mert ennek rendezése nélkül reményünk sem lehet arra, hogy egyéb fontos függő kérdéseink kielégítő módon rendeztessenek.

Térjünk át most a másik két legfontosabb függő kérdésre: a könyvtárosi és levéltárosi munka anyagi és erkölcsi ellenszolgáltatásának kérdésére.

Minden munka értékelése két tényezőtől függ: 1. a munkának a köz szempontjából mért pontosságától, 2. azoktól a fizikai vagy szellemi követelményektől, amelyeket a szóbanforgó feladat a munka elvégzőjével szemben támaszt. Ami az első tényezőt illeti, kétségtelen, hogy könyvtár és levéltár a közösség nagy gépezetében külsőleg szerény helyet foglal el. Ezzel szemben mindkét intézmény belső jelentősége már akkor is rendkívül nagy volt, amikor a közvélemény erre még nem eszmélt rá és jelentőségüket bizonyítgatni kellett. Ma már erre alig van szükség. Azok a nagy világproblémák, amelyeken a nemzetek sorsának intézői teljes erőfeszítéssel igyekeznek urrá lenni, az élet sodrába állították a könyvtárakat és levéltárakat. Intézeteink ma a közösség politikai, kormányzati, közigazgatási, kulturális és gazdasági életének mozgalmaiban igen fontos szerepet töltenek be: a fegyvertár szerepét. Ami a másik tényezőt illeti, azokat a követelményeket, amelyeket a könyvtár és levéltár munkásaival szemben támaszt, meg kell állapítani: ahhoz, hogy valaki jó könyvtárossá és levéltárossá lehessen, a hajlamnak, tehetségnek és képzettségnek szerencsés kombinációja szükséges.

Mindezzel szemben tény, hogy a könyvtáros és levéltáros munkásával alig áll arányban a nyert ellenszolgáltatás, főleg, ha ennek mértékét a külföld példáival vetjük egybe. Itt a mazimális, minimális és középdotációknak egymással szembeállítása önmagában nem sokat mond. A helyi viszonyokat figyelembevéve, nagyjából azt a képet kapjuk, hogy a germán és angolszász kultúrterületen a könyvtárosi és levéltárosi munkát átlagban a mi dotációinknak két- két és félszeresével honorálják. Külsőleg ez abban nyilatkozik meg, hogy külföldi kollegáinkkal sokkal sűrűbben találkozunk itthon, mint külföldön. Ők eljöhetnek hozzánk, – mi őhozzájuk nagyon-nagyon ritkán. Még kedvezőtlenebb a külfölddel való egybevetés, ha az életkorokat is kombinációba vesszük, különösen a mai nehéz elhelyezkedési viszonyok közepette. De kedvezőtlen a kép akkor is, ha hazai talajon maradva, a közszolgálat egyéb ágaiban működő tisztviselőtársadalommal hasonlítjuk össze a könyvtárosi és levéltárosi státusokat. A könyvtári és levéltári tudományos státus dotációjának átlaga az egyéb szakok középfokú státusainak átlagdotációja körül mozog s a mi középfokunké csak az egyéb szakok alsófokújáéval hasonlítható össze. És mindehhez járul még státusunknak, mint minden kis státusnak, elkerülhetetlen következménye: az előhaladás lassúsága.

Folytathatnók a szomorú tények felsorolását. De csak egyetlen tapasztalatot kívánok még helyzetünk tarthatatlanságának illusztrálására fölemlíteni. A normális és természetes az lenne, ha azokat a képességeket s azt a képzettséget, amelyet pályánkra magunkkal hoztunk, könyvtárosi és levéltárosi hivatásunk gyakorlása közben egyre növelhetnők, szélesbíthetnők, nemcsak a magunk lelki kielégítésére, hanem elsősorban szolgálatunk s ezzel együtt a közösség javára. Természetellenes tehát a mai állapot amikor lépten-nyomon azt kell tapasztalnunk, hogy a magunkkal hozott szellemi poggyászt szolgálatunk alatt nem tudjuk kellőkép gyarapítani. Mégpedig elsősorban azért nem, mert hiányzanak hozzá helyzeti és anyagi feltételeink.

E hevenyészve egymásmellé állított adatok inkább helyzetünk drámai komolyságára, mint epikus nyugalmára vallanak. Pedig munkánk elsősorban a lét gondjaitól függetlenített nyugalmat igényelné. Elérnivalónk akad tehát bőven. Csupa olyan szükséglet és követelmény, amit egyénenként vagy szakonként kivívni lehetetlen. A kényszerhelyzet hatása alatt született meg a könyvtárosokat és levéltárosokat egybefoglaló egyesületünk, nemcsak azért, hogy a nemzetközi könyvtárosszövetség taglistáján a magyar könyvtárosok és levéltárosok egyesülete is szerepeljen, vagy hogy a külföldi kongresszusokon képviseltetni tudjuk magunkat, hanem főként és elsősorban azért, hogy valamennyi tagjának segítségével tervszerűen küzdjön a jövő magyar könyvtárosáért és levéltárosáért. Azért a könyvtárosért és levéltárosért, aki a köz és a nemzet szempontjából rendkívül fontos hivatását teljes rátermettséggel látja el s nemes hivatása gyakorlása közben a maga lelki kielégülését is megtalálhatja.

Dávid Antal dr.

A LEVÉLTÁRNOKOK
GYAKORLATI PROBLÉMÁI

{Felolvastatott a Magyar könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének kongresszusán a Levéltári szakosztályban 1936. okt. 3-án.}

A kongresszus előkészítő bizottsága célul tűzte ki, hogy sorozatos előadások keretében alkalmat ad mindazoknak a gyakorlati kérdéseknek a megbeszélésére, melyek a levéltári munkában a levéltárnok előtt felmerülnek. E kérdések előtt a levéltárnok igen gyakran habozva kénytelen állani. Jól tudjuk ugyanis, hogy e kérdésekre – egy szóval: a levéltárnoki hívatásra – elméletileg teljesen felkészülni szinte lehetetlen s hogy e felkészültséghez a mi kezelői és fogalmazói szakvizsgáink igen keveset nyujtottak. A képesítésről szóló jogszabályaink az Országos Levéltár tisztviselőitől és a törvényhatósági levéltárak kezelőitől – kivéve a székesfőváros levéltári tisztviselőit – szakvizsgát ezidőszerint nem követelnek meg s nincs magyar levéltártani kézikönyv sem, amely itt-ott valami útbaigazítást, vagy legalább is elméleti indításokat adhatna. Tudva azt is, hogy az idegen kézikönyvek a legtöbb levéltárnok számára már csak nyelvi akadályokból is hozzáférhetetlenek s hogy eltérő viszonyaink között különben sem igen alkalmazhatóak, megállapíthatjuk, hogy a levéltárnok hivatása kérdéseivel csupán a gyakorlatban s a törvényhatósági levéltárnokok – még az újabban előírt, feltétlenül gyümölcsöző egyévi országos levéltári gyakorlat után is – először már mint felelős vezetők találkoznak s így adott esetekben a helyes vagy helytelen megoldás választása jóformán egyedül ösztönüktől függ.

Ezek a meggondolások vezették kongresszusunk előkészítő bizottságát, mikor e gyakorlati levéltári sorozatot elindította. Terve szerint az időnként megismétlődő kongresszusokon, az elméleti sorozattal párhuzamosan futó gyakorlati sorozatban minden alkalommal egy-egy kérdéscsoport kerül a szőnyegre, úgyhogy e kérdéscsoportokban, melyek egyes részeit más és más előadók fogják elemezni és megvitatásra vinni, már most a magyar levéltártan körvonalait láthatjuk kibontakozni. Nekem most az a szerep jutott, hogy e rövid elmefuttatás keretében magáról a sorozatról, a levéltárnok gyakorlati problémáiról szóljak.

E kérdésekről áttekinthető képet leginkább úgy nyerhetünk, ha azt a célt keressük, amelyet a levéltár szolgálni hivatott. Nyilvánvaló ugyanis – mégsem felesleges talán hangsúlyozni –, hogy a levéltár sohasem öncél, nem önmagáért van, hanem csak eszköz rajta kívül levő cél megvalósításában. Ez a cél kettős: gyakorlati, amely az adminisztrációnak, az ügyek vitelének és tudományos, amely a történetkutatás szükségleteinek kielégítésében jelentkezik. A levéltárban tehát az adott gyűjtési körben helyet kell találnia minden megtartásra érdemes iratanyagnak, amely már levéltárérett, illetve ilyennek tekintendő a szabályok értelmében, biztosítani kell a levéltár fenntartását és olyan állapotban kell tartani, hogy a fenti kettős célt, az adminisztráció gyakorlati és a történetkutatás tudományos követelményeit zavartalanul teljesíthesse. Ennek megfelelően a levéltárnoki munka láthatóan és időbelileg is két szakaszra oszlik. Az első tulajdonképen előkészület a másodikra: gyűjteni a levéltári anyagot, elvégezni a szükséges selejtezést, kezelni, fenntartani, rendben tartani és rendbe hozni a levéltárat. A második: kiszolgálni az adminisztrációt és a történetkutatást. Bár a feladat így nemcsak világosnak, hanem egyszerűnek is látszik, jól tudjuk, hogy a feladat megvalósítása során felmerülő kérdések már nem mindig ilyen világosak és egyszerűek.

Az anyag gyűjtése terén a levéltárak történetileg kialakult mederben, a közlevéltárak ezenkívül rendszerint szabályok által is meghatározott pályán haladnak, így az adatgyűjtés feladata a levéltárnok problémái között háttérbe szorul. Teljesen azonban nem szűnik meg, mert a levéltárak saját szerves anyaguk mellé letét-, vétel- vagy ajándék gyanánt gyakran vesznek fel idegen anyagot is. E – mondhatjuk: másodlagos – gyűjtés módszeres és az egész ország területére kiterjedő egységes elrendezése feltétlenül kívánatos, hogy így minden felvételre kínálkozó anyag abban a levéltárban találja meg végleges helyét, amelyhez elsősorban kötik a gyökerek és a célszerűségi szempontok. Elméletileg minden levéltári anyagnak, melynek tartalma helyi jellegű, az ország területén belül azon a szűkebb területen kellene maradnia, amelyen létrejött s amelynek emlékeit őrzi magában. E szűkebb területen belül azonban az elhelyezésre váró anyag nem mindig talál megfelelő levéltárra, mert a valóságban idegen anyag felvételére csak azt a levéltárat tarthatjuk hivatottnak, amely már kibontakozott a "regesztratura"-keretek közül s a hollandi levéltári törvény által találóan "archiefbewaarplaats"-nak nevezett levéltári őrző-helynek, tehát gyűjtő-levéltárnak jellegét vette fel, de ez is csak akkor, ha az anyag fenntartását és biztosítását valóban biztosítani tudja. Messze esik annak vizsgálata, hogy ezt a gyűjtést mily módon és mértékben lehetne kényszererővel alátámasztani, de ez a kérdés kívül is esik a levéltárnok gyakorlati munkakörén. Már minden levéltárnokhoz közelebb állanak azok a kérdések, amelyeket a levéltárak s a múzeumok és könyvtárak sokszor egymást keresztező s fejlődésileg is összekuszált gyűjtési törekvései vetnek fel. Ezen a téren mindenekelőtt a fogalmak tisztázására van szükség.

A többnyire eleve kimért utakon automatikusan haladó anyaggyűjtésnél a levéltárnok sokkal személyesebb és jóval gyakoribb kapcsolatban áll az anyagselejtezés kérdésével. A megsemmisítendő anyag kiválogatásának szinte állandóan napirenden levő kérdése nagy és felelősségteljes teherként nehezedik a levéltárnokra s ez a probléma jelentőségében előreláthatólag egyre növekedni fog. Ezen a területen a multban sok hiba és mulasztás történt s a helyzet ma sem megnyugtató. Az ideális állapot nyilvánvalóan az lenne, ha egyáltalában nem selejteznénk, mert nem tudunk felállítani olyan tökéletes mértéket, amely csalhatatlanul megmutatná a jövőben sem igazgatási, sem tudományos szempontból nem szükséges darabokat. A selejtezést azonban nem lehet elkerülni, mert a legújabb anyag ma már olyan tömegekben áramlik a levéltárakba, hogy ezeket a modern anyag megselejtezése nélkül a teljes elfulladás fenyegeti. Gondoljunk csak arra, hogy azokon az állványokon, amelyeken az egész északkeleti országrész egykori hiteles helyének, a leleszi konventnek hat évszázadot átfogó levéltára fekszik, ma valamely nagyobb törvényhatósági jogú város egyetlen évi aktatermése sem férne el. Látnunk kell előre, hogy a mindent elborító aktatenger következtében, amelyben a régi levéltári anyag aránylag egyre kisebb süllyedő szigetet fog képezni, a levéltár és levéltárnok fogalma is hovatovább át fog alakulni, új tartalmat, új feladatokat és új problémákat fog jelenteni. Nem nehéz megjósolni azt sem, hiszen máris példákra lehet hivatkozni, hogy a tömegéhez képest csekély tartalmú levéltári anyagnak teljes egészében való megtartása előbb-utóbb lehetetlenné válik, ez esetben pedig az értékes és értéktelen anyag egy tömegben fog a pusztulásnak vettetni. A selejtezésre véleményünk szerint tehát egyre nagyobb szerep vár s gyakorlati megvalósítása mindenkor annál nagyobb, szinte személyes lelkiismereti probléma elé fogja állítani a levéltárnokot, minél nagyobb felelősséggel érzi át hivatását.

Az egyáltalában selejtezhetetlen és a selejtezéssel megválogatott levéltári anyag ép állapotban való fenntartása további követelményekkel lép fel. E követelmények között első helyen a megfelelő helyiséget és berendezést kell említenünk. A technikai haladás eredményeinek ezen a téren való felhasználása nagy mértékben fokozza a levéltári anyag maradandóságát s e kérdésekkel a levéltárnok szívesen is foglalkozik. Sajnos, övé csak a probléma, de nem a lehetőség is, hogy levéltárának megfelelő helyiségről és berendezésről gondoskodhasson. A legújabb anyag tömeges özönlése miatt szinte minden levéltárnok helyhiánnyal küszködik s néha szinte örülnie kell, ha egyáltalában fedél alatt tudja levéltára anyagát. Mégsem felesleges ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, mert a szükség által diktált kényszerű megoldások veszélyeit az ilyen technikai kérdésekben jártas levéltárnok valamennyire mindig csökkentheti.

A valóságban bizonyára találkozott már minden levéltárnok azzal a kérdéssel is, hogy milyen az az elhelyezési, felállítási mód, amely a különféle iratoknak és segédkönyveknek a legjobban megfelel. Szükséges ezeket a módokat keresni, mert a megfelelő felállítás nemcsak az anyagnak kevesebb munkát emésztő használhatóságát, hanem ép fenntartását is elősegíti. Láthatni például olyan kötegelési módokat, melyek maguk is elégségesek az anyag lassú elpusztításához.

A levéltári anyag fenntartását kívánják szolgálni a különféle iratkonzerválási és restaurálási eljárások is, melyekhez azonban még ma is igen óvatos kézzel nyúlunk, mert sokszor több kárt okoztak már, mint hasznot. Jelentőségük napjainkban különben is átalakulóban van. A hártyák és régi papírok konzerválási és restaurálási problémáinál egyre több gondot okoz a modern iratok konzerválása és – sokszor már restaurálása. A levéltárban e kérdésekkel legtöbbször már tehetetlenül állunk szemben, ezért lép fel egyre nagyobb követelő erővel az íróanyagok normalizálásának és az irattárak levéltári elvek szerint való kezelésének és levéltárnoki ellenőrzésének a szüksége.

A levéltári anyagot azonban nemcsak fenn, hanem rendben is kell tartani, ha pedig nincs rendben, rendezni kell. A levéltárrendezési problémák állandó kísérői a levéltárnoknak s helytelenül megoldva, rendkívül megnehezítik a levéltár által szolgálni hivatott gyakorlati és tudományos feladatok teljesítését, egyúttal pedig felesleges munkatöbbletet idézhetnek elő. Elvi távolságokból a levéltárrendezés problémáit nehéz megközelíteni, mert amint egyéni életet élt és egyéni jellegűnek is marad minden levéltári anyagtest, éppúgy a rendezés is minden esetben sablonokba nem szorítható egyéni követelményeket támaszt. Minthogy a levéltári anyag rendszere, miként maga a levéltár sem, nem öncél, hanem csupán eszköz az anyag használatához, elvben minden levéltári anya olyan rendszert kíván, amely az adott esetben a legteljesebben és a legkevesebb fáradsággal biztosítja a gyakorlati és tudományos célú kutatás érdekeit. Ma már csaknem általános az a nézet, hogy ezeket az érdekeket mindig az a rendszer szolgálja legtökéletesebben, amely az egykorú ügyvitelben szervesen jött létre. Ez a proveniencia-rendszer, amely tehát – ha megvan – sohasem bontandó el, sőt mindig helyreállítandó, ha az anyag rendetlen állapotban van s az eredeti szerves rend benne felismerhető. Ha azonban valamely anyag eredeti szerves rendje helyén ma már valami más, de következetes rendszert találunk – s ez a multban végzett rendezések eredményeként gyakran előfordul –, mérlegelnünk lehet, hogy célszerű-e a készen álló új rendszert feláldozni és az eredeti szerves rend helyreállításával próbálkozni. A célnak: az anyag minél használhatóbbá tételének kell a szemünk előtt lebegni s ha ezt a célt az új rendszer is zavartalanul szolgálja, bizonyára minden levéltárnok meg fogja azt tartani. Ha például az eredeti rendszerhez nem maradtak fenn segédkönyvek – ami különben is kétségessé teszi, hogy az eredeti rend helyreállítható-e – az új rendszerhez pedig segédkönyvek, így elsősorban mutatókönyvek készültek, a gyakorlati érdek csupán az elvért nem fogja kívánni a fennálló rend megbolygatását.

A levéltári anyag gyűjtése, megselejtezése, fenntartása, rendben tartása és rendbe szedése azok az elsődleges feladatok, amelyek előfeltételeit képezik a további feladatok, a levéltár gyakorlati és tudományos hivatása teljesítésének. E gyakorlati és tudományos szolgálatok mindenekelőtt jelentékeny gépies természetű munkát rónak a levéltárnokra. Szereléseket végez folyó ügyekhez, másolatokat készít, előkeresi és előadja a kutatók részére az anyagot, szükség esetén kikölcsönzi más intézményeknek s nem lehet mondani, hogy e gépies munka teljesen problémátlan is. A levéltárnoknak meg kell találnia, amit tőle kívánnak s mindent vissza kell juttatnia a helyére, ami onnan elvétetett. Ezt csak úgy éri el, ha uralkodik a levéltára fölött és ha e mechanikus munkában is pontos rendet tart.

A gépiesség azonban csak egyik oldalát – és hozzátehetjük: a láthatóbb oldalát – szemlélteti annak a munkának, amelyet a levéltárnok a folyó ügyvitel és a tudományos kutatás számára végez. Az előbbi gyakran követeli meg a levéltárnoktól olyan bonyolult történeti és jogi kérdések tisztázását, amelyek csak a levéltárban és csak a levéltárnok által tisztázhatók. Ezen a ponton különös súlyt nyer a levéltárnok tudományos iskolázottsága, elsősorban a közigazgatás és jogtörténet ismerete, mindenekfelett pedig általános történelmi műveltsége.

Ezekre az ismeretekre és erre a történelmi műveltségre hasonló nagy súly esik a tudományos kutatás ellátásánál is, mert nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a levéltárnok a tudományos kutatásnak nemcsak gépies kiszolgálója, hanem többé-kevésbbé – irányítója is. A levéltári forrásokat kereső történetkutató munkájának eredményessége nagy részben a levéltárnokon múlik s minden ilyen történetírói eredményben jelentékeny, de mindig láthatatlan hányad a levéltárnokot illeti meg.

Elgondolásunk szerint e nagy vonásokkal vázolt feladatkörök területén merül fel a levéltárnok problémáinak zöme. Bizonyos, hogy egy-egy, itt csak futólagosan érintett kérdésből a tüzetes elemzés alkalmával egész kérdéscsomó fejlik ki s az is előrelátható, hogy a levéltárnoki munkakör közelebbi vizsgálatánál még egyéb problémák is felvetődnek, mint amelyeket e rövid áttekintés sejtethet. Számolni kell azzal is, hogy a fejlődés maga is folyton újabb problémákat termel ki, amelyek kibővítik a levéltárnok munkaterületét. Utalhatunk például a modern levéltárvédelmi törekvésekre, reámutathatunk a fényképezésnek a levéltár szolgálatába való, már eddig is biztató eredményeket felmutató bevonására, a technikai levéltárak kialakulására s a külföldön már szervezés alatt álló filmlevéltárakra.

Tudatosan nem foglaltuk azonban a levéltárnoki feladatok közé a levéltárnokot a valóságban sokszor hivatásától elvonó nem levéltárnoki tevékenységet és a levéltárnok tudományos munkálkodását. Az előbbi csak abuzus, amelytől a levéltárnoki hivatást meg kell szabadítani, az utóbbi pedig olyan többlet, amellyel a történetírás közvetlen forrásai mellett mindenkinél közelebb élő levéltárnok nagy eredménnyel szolgálhatja és rendszerint szolgálja is a történettudományt, de amely a levéltárnok hivatalos munkaterületén rendszerint már kívül esik. Kívül esik, de nem távol is, sőt külföldön arra is van példa, hogy a közigazgatástörténet tudományos művelése az állami levéltárak hivatalos feladatai közé tartozik. Más, ily határozottan talán még kevésbbé kiformálódott példák is arra mutatnak, hogy a levéltárak tudományos munkaszervezetének és lehetőségeinek megteremtésétől a történetírás gazdag eredményeket várhat.

Ez a szinte már kibontakozó fejlődés még jobban kiszélesíti a levéltárnoki hivatást, mely nemcsak életpálya, hanem valóban hivatás: ellátása teljes odaadást, lelkiismeretességet és nagy tudást kíván.

Szabó István dr.