Korszakváltás a könyvtárakban

Hatékonyság és minőség – adatok alapján

 

 

Egy felmérés szerint – írja a Népszabadság 2009. február 6-i száma – baj van a magyar könyvtárak állománygazdálkodásával. A hatékonyság, a szolgáltatás minőségének fejlesztése érdekében látványosan átalakuló és sikeres magyar könyvtári rendszert valóban pazarlás jellemezné? A kérdésre nem elég tudni a nemleges választ. A háttérre is kíváncsiak vagyunk.

Jelen írásnak a háttér megvilágítása mellett további két célja van: objektív tények és adatok alapján bemutatni a nyilvánosan működő magyarországi könyvtárak állományának hasznosulását, és cáfolni a nem releváns adatok alapján született megalapozatlan következtetések cikkben megjelent állításait.

 

Mielőtt azonban a könyvtári korszakváltás kérdésére rátérnénk, az újságolvasók számára hasznos lehet tudni, hogy hányféle könyvtár működik ma Magyarországon. Az átlagpolgár kicsi gyermekkorától járhat a települési könyvtár gyermekrészlegébe, majd iskolásan az általános és középiskola könyvtárába. Vannak speciális művészeti, vagy kollégiumi könyvtárak is. Fiatal felnőttként a főiskolai vagy az egyetemi könyvtárak, egyházi gyűjtemények, hallgatói információs központok várják. Információt szolgáltató munkahelyi könyvtárakat többek között a kórházak, kutató-fejlesztő intézetek, vállalatok, szolgáltató cégek tartanak fenn. De működik könyvtár még a börtönökben is. A községi, városi, megyei, fővárosi közkönyvtárak pedig ellátják az ott élőket a gyűjteményükből származó, vagy a más könyvtárakból átkölcsönzött művekkel, emellett helyismereti és közhasznú információkat szolgáltatnak, nemzetiségi ellátást végeznek, az Internet révén szolgáltatásokat közvetítenek. Országos szakkönyvtáraink között tarthatjuk számon pl. a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárát, az Országgyűlési Könyvtárat, az Országos Mezőgazdasági Könyvtárat. Az Országos Széchényi Könyvtár pedig a nemzeti könyvtárunk.

 

Mindezeknek a könyvtáraknak a gyűjteményeit gyarapítani, használatra alkalmassá tenni, megőrizni és főleg szolgáltatni kell. Ha egyes művek tartalmilag elavulnak, vagy a túlhasználattól tönkremennek, akkor azokat selejtezni lehet és kell. Mindez könyvtárosok feladata.

 

Könyvtári korszakváltásról akkor beszélhetünk, ha merőben új alapokon, új tartalommal jön létre bárminemű szolgáltatás. A 70-es 80-as évek könyvtárainak jellemzőit számba véve két-három ismérv juthat eszünkbe: könyvkölcsönzés, cédulakatalógus, zárolt anyagok. Egy könyvtár akkor volt sikeres, ha minél nagyobb állománya volt, ha ebből minél többet kölcsönzött, és ha a zárt anyagokat megfelelően kezelte. Jól érzékelhető, mára ezeknek a sikerességi szempontoknak mindegyikét meghaladta az idő.

 

Az állomány esetében a birtoklás tényét a hozzáférés kritériuma váltotta fel. A felhasználó számára ugyanis nem az a lényeg, hogy kié a könyv, hanem az, hogy hozzáférhető-e. Ennek érdekében a könyvtárak új alapokra helyezték az együttműködést. Az Országos Dokumentum-ellátási Rendszer a 90-es évek végétől funkcionál. A rendszerben mintegy 50 szolgáltató könyvtár szerepel. Megyei, országos szak és egyetemi központi könyvtárak. Kiépült az országos közös katalógus. Lehetővé vált, hogy bárki, bárhonnan rátaláljon a bárhol meglévő műre, sőt az is, hogy azt azonnal könyvtárközi kölcsönzés keretében megrendelhesse. A szolgáltatási együttműködést azonban nemcsak ez bizonyítja. Emlékezzünk a kortárs magyar irodalom nagy sikerére, amikor Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat kapott. A mű iránt a kereslet egyik napról a másikra hihetetlenül megnőtt. És a könyvtárak mindenkinek tudtak hozzáférést biztosítani akár a hagyományos olvasáshoz, akár az elektronikus változathoz. Hiszen a mű feldolgozva – mondhatni fogyasztásra készen – ott volt a Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) virtuális polcain is. A birtoklás elsődlegességének megszűnése mára lehetővé tette - a cikkben is követelt - ésszerű állománycsökkentést is. Nézzük, igazolják-e ezt az adatok. Míg a települési könyvtárakban 2005-ben 45 026 458 dokumentum volt, addig 2007-ben már csak 41 677 047. A különbség 3,3 millió! Talán nem kevés.

 

Nézzük a korszakváltást a másik szempont alapján. Az állománygazdálkodás hasznosságát korábban valóban a kölcsönzések számával határozhattuk meg, de ez az indikátor mára szintén elavult. Világosan látszik, hogy a ma olvasója egyre gyakrabban nem a teljes műre, hanem csupán egy részletre, egy ott található információra kíváncsi. Észlelve ezt a használati változást a könyvtárak immár ehhez igazítják szolgáltatásaikat. Gyűjteményüket is ennek megfelelően fejlesztik. Ezért kell új indikátorként a használatok számáról beszélnünk. A kölcsönzés mellett ebben az indikátorban a helyben-használat is szerepel. Az olvasóé, aki éppúgy „forgatja” a könyvet, ha azt helyben teszi, és nem kikölcsönzi, és a könyvtárosé is, aki az adott dokumentumból ismereteket tár fel a könyvtári felhasználó igénye és szükséglete szerint. Lásd MEK-es példa. Említhetjük még azt a lehetőséget is, amikor az adott könyv gyűjteményértékben és nem csak használatban hasznosul. Elég, ha erről a Nemzeti Könyvtár nem kölcsönözhető, de igen fontos gyűjteménye, vagy a települési könyvtár pótolhatatlan értékű, bár nem feltétlenül kölcsönzött helyismereti dokumentumai jutnak eszünkbe.

 

Ma tévúton járnánk, ha a könyvtári állománygazdálkodás minőségét a kölcsönzések számával fejeznénk ki, és ez alapján vonnánk le következtetést. A cikk alapjául szolgáló felmérés nem is erről, hanem a kölcsönzések számáról szólt. Az érintett, könyvtári rendszerrel foglalkozó társaság nyilatkozata szerint vizsgálatuk azt szemléltette, hogy szoftverük alkalmas a kölcsönzési gyakoriság figyelésére. Ezt alátámasztandó, tíz városi könyvtár nyilvántartásai alapján le is futtattak egy próbakeresést, ami "éles" eredményt hozott abban az értelemben, hogy bizonyította az alkalmasságot. De a kölcsönzési gyakoriság figyelése és annak eredménye nem azonos az állománygazdálkodás minősítésére használható indikátorral! Hiszen az eredmény nem tartalmazta a helyben-használatok számát.

 

Nemzetközi könyvtári trendek igazolják, hogy az állománygazdálkodás minősítéséhez minimum két szempontot: a kölcsönzések számát + a helyben-használatok számát együttesen kell alkalmazni.  

 

Tény, hogy a magyar könyvtárakban - európai trendekhez hasonlóan – az utóbbi években csökkenő számot mutatnak a kölcsönzések. Ennek önmagában is több oka lehet. Már utaltunk a felhasználói szokások változására, a gyorsuló életre, és az információ-szerzés fontosságára a teljes mű elolvasásával szemben, de ok lehet az egypéldányos beszerzés elterjedése is. Ma már a könyvtáraknak éppen hogy nincs pénzük arra, hogy többes példányban álljanak az olvasnivalók a polcokon. Egy példány viszont lassan lehet „forgatni", kikölcsönözni.

 

Az is tény viszont - szintén az európai trendekhez hasonlóan -, hogy a hazai könyvtárakban a helyben-használatok száma 7 év alatt 20 %-kal nőtt, a távhasználatok száma pedig még ehhez képest is ugrásszerűen növekedett. Oly mértékben, hogy a csökkenő kölcsönzésszám mellett is 50 %-kal nőtt a könyvtári használatok száma. Mivel a könyvtárak minden esetben dokumentumaikat adják használatba (beszéljünk akár kölcsönzésről, akár könyvtári helyben- vagy távhasználatról) ezért nemhogy porosodó, hanem 50 %-al többet használt állomány jut ma a magyar könyvtárhasználók számára!

 

Nem elfolynak, hanem éppen hogy hasznosulnak a könyvtári állományra fordított közpénzek! Ezt bizonyíthatjuk a már hivatkozott próbakeresést végző társaság legfrissebb felmérésének eredményével is. Egy 78.000 kölcsönözhető kötettel rendelkező városi könyvtár kölcsönzéseit vizsgálták. Arra a megállapításra jutottak, hogy ha a kölcsönzések helyett mindenki megvette volna az általa kikölcsönzött művet, akkor ez a lakosságnak 4,7 szer annyiba került volna, mint amennyit a könyvtár maga fordított a művek beszerzésre! És ebben az értékben is még csak a kölcsönzés szerepel! A helyben használatokkal ez az arány akár a 8-10 szeresére is emelkedhet. Ugye ez nem pazarlás!

 

De másképpen is számolhatunk. Ha egy dokumentum átlagárát 2007-ben 1.500,- Ft-ban állapítjuk meg, akkor ez az országos kölcsönzési statisztikai adatból levezetve azt jelenti, hogy a magyar polgárok könyvtári kölcsönzés híján 49.694.007.000,- Ft-ot költöttek (volna) könyv, CD, videokazetta, hanglemez, DVD (ma tipikus könyvtári dokumentumok) beszerzésére. Azaz minden magyar állampolgár a csecsemőtől az aggastyánig mintegy 5.000 Ft-ot takarított meg könyvtáraink meglétével egy év alatt. Érdemes ezt összevetni a British Library értékével. Itt 4,4 fontot mutattak ki. Nos, az 5000, - Ft még a mai árfolyamok mellett is megfelel 14 fontnak. A magyar könyvtárügy hasznossága tehát nemzetközi szinten is helytálló. Ezt erősíti az a tény is, hogy Magyarországon 1 regisztrált használóra 18,5 kölcsönzés jut, míg Angliában 9,9.  Éppen a gazdaságilag nehéz helyzet követeli meg a költség-hatékony közösségi megoldások támogatását.

 

A háttérből már talán sokminden kivilágosodhatott, de a kép még nem teljes. A könyvtárügy, amiként a kultúra bármely területe ma nincs könnyű helyzetben. A fejlesztés érdekében éppen  újabb statisztikai kimutatások menedzsment döntésekbe történő involválásába fogtunk, és lám emiatt céltáblává váltunk. De volt már céltábla a könyvtári stratégia is, amely mentén évről évre építkezünk. Gondoljunk a kistelepülési könyvtárellátásra, ahol tudatos integrálással fűztük fel a kistelepüléseket a szolgáltató könyvtárak köré. A központosított ellátással ma már több, mint 1400 település jut magasabb színvonalú könyvtári szolgáltatáshoz, miközben azon könyvtárak száma, ahol párhuzamos gyarapítás, katalógus-építés, állomány-kezelés folyna, mintegy ezerrel csökkent. Ugye ez sem pazarlás! (A könyvtárak száma 2001-ben 3.054 volt, 2007-ben már csak 2.135) Ilyen léptékű változások talán sosem voltak a magyar könyvtári rendszerben. Joggal beszélhetünk tehát korszakváltásról.

 

Végezetül teljessé a kép talán azzal válhat, ha azt is jelezzük, hogy a cikkben nyilatkozott állításokkal nem először szembesül a könyvtári szakma. Mint ahogy válaszok sem először születnek. De az csak örvendetes, ha tudunk beszélni a könyvtárügyről, annak eredményeiről és valós hasznosságáról.  

 

Fehér Miklós

A Magyar Könyvtárosok Egyesülete elnöksége tagja, könyvtári szakértő

Vissza a kezdőlapra